Frankenstein
SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ
A regény
Mary Shelley fordulatos élete
Percy Bysshe Shelley-vel, az angol romantikus költészet kiemelkedő alakjával Mary édesapja révén ismerkedett meg. Tizenhét évesen 1814-ben intim kapcsolatba bonyolódott a nős költővel és mostohatestvére, Claire kíséretében európai körútra indultak. Shelley egy terhes feleséget hagyott Angliában és kisvártatva Mary-t is teherbe ejtette. Londonba visszatérve Mary egy sor nem várt nehézséggel találta magát szemben. Továbbra is az írásnak szentelték mindennapjaikat, de súlyos anyagi gondokkal küzdöttek. Claire-rel közösen béreltek lakást, ám a terhes és beteg Mary sokszor maradt magára otthon, míg szeretője és mostohanővére együtt élvezték a londoni éjszakai életet. Ráadásul Shelley-t határtalan örömmel töltötte el, hogy felesége, Harriet egészséges kisfiúnak adott életet. Magányos óráiban a család barátjának, Hoggnak a látogatásai vigasztalták az írónőt. Shelley arra buzdította a feleségét, hogy legyen Hogg szeretője, hátha így jobb kedvre derül. Mary nem határolódott el az ötlettől, de igazán csak Shelley-t szerette. 1815-ben elvesztette koraszülött kisbabáját. 1816-ban miután Shelley felesége öngyilkos lett, a pár összeházasodott. Ugyanebben az évben együtt töltötték a nyarat Lord Byronnal, annak orvosával Polidorival és Claire-rel Svájcban. Itt született meg a Frankenstein ötlete abban a pár napban, amikor az időjárás miatt kénytelenek voltak otthon maradni és rémtörténetek kiötlésével szórakoztatni egymást. 1818-ban Shelley-ék Itáliába költöztek. Mary két újabb baba elvesztése után életet adott kisfiának Percy Florence Shelley-nek. 1822-ben Shelley vízbe fúlt Viareggiónál. Egy évvel később Mary végleg visszatért Angliába, ahol fia nevelésének és az írásnak szentelte életét.
Mary Shelley a Frankensteinről
Mary Shelley-t a Frankenstein emelte az irodalom legnagyobbjai közé. Az, hogy az írónő művei előkerültek a feledés homályából az 1970-es években, a feminista irodalomkritikának köszönhető. Mrs. Shelley ugyanis, amellett, hogy gondozta férje örökségét, írt novellákat, esszéket, regényeket (Mathilda, Valperga, The Last Man), életrajzokat és útinaplókat is. A Frankensteinről a következőket írja:
"1816 nyarát Genf környékén töltöttem. Az évszak hideg volt és esős, esténként körülültük a lángoló fahasábokat, és német kísértethistóriákkal szórakoztunk, mert véletlenül épp azok kerültek a kezünk ügyébe. E mesék fölkeltették bennünk a játékos utánozhatnékot. Két barátunk (egyikük tollából a közönség szívesen fogadna bármi mesét, mint akármit, amit én valaha is írni remélhetek) és jómagam megállapodtunk, ki-ki megír egy-egy, természetfölötti jelenségeken alapuló történetet.
Az esemény, amelyből e történet az érdekességét meríti, mentes a puszta kísértet- és boszorkányhistóriák hátrányaitól. Előnye velük szemben, hogy bármilyen lehetetlen maga a fizikai tény, tápot ad a képzeletnek, s jobb kiindulópont az emberi szenvedélyek átfogóbb és meggyőzőbb ábrázolására, mint az ismert jelenségek közönséges elbeszélése. Mindenekelőtt arra törekedtem, hogy elkerüljem napjaink regényeinek ernyesztő unalmát, a békés családi szeretet és mindent átlengő erkölcsösség ábrázolását."
(Mary Shelley: Frankenstein, ford. Göncz Árpád)
A teremtés
"Láttam, hogyan bomlik szét és semmisül meg a szép emberi test. Megfigyeltem, miként követi az élet virágzó szépségét a halál rombolása. Láttam, miként örökli meg a féreg a szem és az agy csodáit. Csak hallgattam, s megfigyeltem, elemeztem az oksági kapcsolat minden apró kis részletét, amint az az életből a halálba és a halálból az életbe való átmenet során megnyilvánul, mindaddig, míg a vaksötétben hirtelen belém nem hasított a felismerés fénye – (…) Nappalok és éjszakák elképzelhetetlen munkája és fáradsága árán sikerült fölfednem az életnek és az élet keletkezésének okát. Sőt annál is többet. Rádöbbentem, magam is képes vagyok életet adni az élettelen anyagnak. (...) Új fajták fognak teremtőjükként áldani engem. Boldog és csodálatos lények köszönik a létüket nekem. Nincs apa, aki annyi hálát érdemelne gyermekeitől, mint tőlük majd én.
Majdnem két esztendeig dolgoztam, hogy az élettelen testbe életet oltsak. Ez volt az egyetlen célom, erre ment rá a pihenésem és az egészségem. Olyan lázasan vágytam rá, hogy az messze túlhaladta a mérséklet határait, de most, amikor elkészültem, elszállt az álom szépsége, s nem maradt utána más a szívemben, csak lélegzetelállító undor és iszony. Képtelen lévén elviselni még a látványát is e lénynek, akit teremtettem. (…)Nincs halandó ember, aki elviselte volna annak az arcnak az iszonyúságát. Egy életre keltett múmia nem lehet oly ocsmány, mint az a nyomorult."
(Mary Shelley: Frankenstein, ford. Göncz Árpád)
A teremtmény
"Nagyon nehéz visszaemlékeznem létezésem kezdetére. E korszak valamennyi eseménye zavarosnak és határozatlannak tetszik. A különös érzetek sokasága kerített hatalmába, láttam, tapintottam, hallottam és szagoltam egyidejűleg, és hosszú idő telt el, amíg megtanultam különbséget tenni érzékszerveim működése közt.
Rájöttem, hogy az emberek tapasztalataikat és érzelmeiket tagolt hangok segítségével közlik egymással. Észleltem, a szavak, amelyeket kiejtenek, olykor fájdalmat, olykor örömöt okoznak, mosolyt vagy szomorúságot keltenek annak lelkében vagy arcán, aki hallja őket. A felolvasás kezdetben hallatlanul zavarba ejtett, de fokról fokra fölfedeztem, olvasás közben ugyanazokat a hangokat ejti ki, mint amikor beszél.
Megtanultam, az ember legtöbbre értékelt tulajdona a gazdagsággal párosult előkelő és mocsoktalan származás.
Hallottam a nemek különbözőségéről, a gyermek születéséről és neveléséről, s mint kötik kölcsönös - szülői, testvéri és rokoni - kötelékek egymáshoz az embereket. De hol van nekem barátom és rokonom?"
(Mary Shelley: Frankenstein, ford. Göncz Árpád)
A találkozás
"- Te ördög! Még elém mersz kerülni? Hát nem félsz, hogy karom vad bosszúja nyomorult fejedre sújt? Távozz, gonosz féreg! Vagy inkább maradj, hadd tapossalak a porba! S ó, bár képes lennék nyomorult életed kioltva föltámasztani áldozataidat, akiket oly ördögi módon gyilkoltál meg!
- Pontosan erre a fogadtatásra számítottam. A szerencsétlent mindenki gyűlöli. Miért ne gyűlölnének hát engem, minden élőlény közt a legszerencsétlenebbet! Még te, a teremtőm is megvetsz és eltaszítasz engem, a teremtményedet, akihez oly szoros kötelék fűz, hogy azt csak egyikünk pusztulása oldhatja föl. Meg akarsz ölni engem. Így mersz játszani az élettel? Teljesítsd kötelességedet, amivel nekem tartozol, és én is teljesítem, amivel én tartozom neked és az emberiségnek. Ha teljesíted a feltételeimet, békében hagyom őket, ha nem, addig tömöm a halál bendőjét, amíg maradék barátaid vérével el nem telik. Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont."
(Mary Shelley: Frankenstein, ford. Göncz Árpád)
A hajsza
"Üldözőbe vettem, s hónapokon át mást se csináltam, csak ezt. Egy halvány nyomon elindulva végigkövettem a Rhône kanyarulatait, ámde hiába. Föltűnt a kék Földközi-tenger, s egy furcsa véletlen folytán megpillantottam a démont, amint éjszaka föllopódzott egy Fekete-tengerre induló hajóra, s elrejtőzött. Én is fölszálltam ugyanarra, de megszökött előlem, magam sem tudom, hogyan.
Végigkövettem a nyomát Tatárország és Oroszország pusztaságain, bár mindig sikerült kitérnie előlem. Néha a szörnyű jelenéstől megrémült parasztok tájékoztattak, merre tartott. Néha meg szándékosan hagyott hátra valami nyomot, amelyen elindulhatok, mert félt, hogy nyomát veszítvén kétségbeesem és meghalok.
Hogy ő mit érzett, akit üldöztem, nem tudom. Néha ugyan fakéregbe vésett vagy kőbe karcolt írásos üzenetet hagyott nekem, amivel a dühömet szította, vagy utat mutatott. „Az én uralmamnak még nincsen vége - olvastam az egyik írásán -, te élsz, s az én erőm csorbítatlan. Kövess! Az Észak örök jegét keresem, ahol majd megtapasztalhatod a hideg és a fagy keservét, ami iránt én érzéketlen vagyok.”
(Mary Shelley: Frankenstein, ford. Göncz Árpád)
A vég
"Ahogy a koporsóra borult, arcát eltakarták durva szálú haja hosszú fürtjei.
- Ez is az én áldozatom! - kiáltott fel. - Az ő meggyilkolásával beteljesedtek bűneim. Nyomorúságos életem sora a végéhez közeledik! Ó! Frankenstein, te nagylelkű és önzetlen lény! Mi haszna már, ha arra kérlek, vétkeimet megbocsásd? Én, aki jóvátehetetlenül elpusztítottalak azzal, hogy elpusztítottam mindenkit, akit csak szerettél? (...) Meggyilkoltam a szépet és a gyámoltalant. Álmában fojtottam meg az ártatlant, aki soha nem bántott sem engem, sem más élőt. Teremtőmet, aki minden ember közt leginkább volt szeretetre és bámulatra méltó, szerencsétlenségbe taszítottam. Addig űztem, míg menthetetlenül el nem pusztult. Most itt fekszik, halálában fehéren és hidegen. (…)
Bűnöktől beszennyezve, keserű bűntudattól szaggattatva hol másutt lelnék nyugodalmat, ha nem a halálban?"
(Mary Shelley: Frankenstein, ford. Göncz Árpád)